Szösszenetek

Loving you can make it go
As you never said me no
I love you, and I won't forget
Any moments that I get...
(2012.03.)

Tenger mélyén angyal táncol
Gyöngyfüzérű hab ruhából
Hullám fedi, áram löki,
Mozdulatát csend sem töri

S táncol, lebeg, izzik egyre
Vihart zúdít száz szigetre
Arca dühös, szeme villám
Haja csupa-csupa csillám

S zeng a tenger, zúg az örvény
Angyaltánc az örök törvény
Dühe nincs már, vágya éget
Hirtelen robban s ér véget

Tenger mélyén angyal táncol
Arcán ős elszántság lángol
S buzog, habzik lenn a mélyben
Csillag ragyog fenn az éjben

Produkció három percben?
Ugyan mit is kéne tennem?
Énekelni nem tudok
Tánchoz épp sánta vagyok

Miben vagyok különleges?
Miben vagyok leges-leges?
El kell mondjam, le kell írjam,
Rímekkel kell megmutassam

Fellebbentem fátylamat
Énem mögötte kacag
Ami vagyok, sport és lélek
Állatok és vad szeszélyek

Mi vagyok? Egy angyallány
Magasba repít a vágy
Nő, barát és szerető
A tűz, a víz, a levegő

Tiszta vagyok, de nem szent
Nekem mit sem ér a rend
Játszom, bosszankodom, félek,
S néha bizony rosszul lépek

Bukott angyal voltam már
Néha elsodort az ár
De volt, aki kihúzott
Meg hát ugye jól úszok

Árny vagyok és sokszor fény
Érthetetlen ösztönlény
Szélsőséges, bosszantó
Igazi jóakaró

Mi leszek ha nagy leszek?
Megoldom az életed
Rám szex, sport és bajok várnak
Igazán ők motiválnak

Emberekkel dolgozhatok
Problémákba beláthatok
Megoldani, feldolgozni
Embereket kibogozni

Emberek...a bánatom
Ezért van sok állatom
Szőrös, tollas, kitines
Nekem ez nem lényeges

Én vagyok az ellentét
Én vagyok a szerencséd
Angyal s hercegnő vagyok
A végzet bennem ragyog

Mesebeli tájra vágyom
Hercegnőnek lenni álmom
Belle.ről mikor szól az ének
Mintha rólam mesélnének

Hogy a szép külső mögött
ez a lány kicsit lökött
Olyan mérhetetlen kár,
hogy nem hasonlít ránk.
Mivel tényleg olyan furcsa lány
Olyan szépségesen furcsa lány

Aláfestés: 

Ülsz, és gondolkodsz.
Fáj már a fejed.
Nem tudod, nem érted miért van ez veled.

Zaklat a jövő,
Zavar a múltad,
Nem érted miért lángolsz újra meg újra.

Mit akarsz, nem tudod.
Mire vágysz? Azt sem.
Ellenem szegült a megszerzett testem.

Mit teszel, várod
Mit fogsz még, bánod
Ez lett a keresztem, áldott kis átkom.

Mentséged nincsen
Verejték hullik
Várom, de vágyam nem és nem múlik.

Tennéd, de mennél
Várnál, de hajt már
Nem tudom, akarom, vagy képzelgek tán

Kísért a múltad
Csalódsz majd újra
Sebeim feltépi ezernyi ujja

Ellök majd megint
Kifacsar meglásd
Síromat minden kis perceddel te ásd

Lüktet a két hely
Elönt a kétely
Gyűlölöd magad, de újra élsz, érzel

Feléledsz, virágzol, tüzel a szemed
Lelked egyre hevesebben remeg
S szeretsz és tombolsz és nem érted magad
Miért most, miért így, ez hova halad

Nem ő az egyetlen, nem ő lesz velem
Nem értem miért kell mégis még nekem
Nem hal meg értem, nem engem akar
Jött csak és elvett, majd jól összezavart

Gyűlölni akarod magad, hogy érezd
Átitat legbelül mégis az élet
Érezni akarsz, szenvedni végre
Hogy könnyes szemekkel zuhanj a mélybe

Hogy felkelj és elmondhasd, mocskos a lélek
Itt vagyok, gyönyörűn, vérzően élek
Gyűlöljön mindenki, rúgjatok belém
Sziklából van bennem a meghalt erény

Álmokon szárnyalsz, terveket szősz
Lenyűgöz tél, tavasz, nyár és az ősz
Csodálsz és nevetsz, örülsz a csendnek
Magadnak érzed, valós helyednek

S látod ott őt is. Érzed a kezét,
Nem tudod feledni halványkék szemét
Tudja hogy mire vágysz, tudja, hogy félsz
Tudja, hogy igazán mi mindent élsz

S te vagy a minden, érzed, hogy szeret
Minden kis rezzenést megoszt majd veled
S látod a csodát, látod a vágyat
Érzed hogy ő lesz majd megóvó várad

S ekkor a tépés. Belülről robban
Tüdődbe zokogó fájdalom dobban
Bezárva vagy, igen, már látod
Sohasem törted át a rideg rácsot

Álomvilágban élsz, azt hitted, tied
Elhitted, hogy ez megtörténhet veled
Benne vagy, s elzárva mégis most tőle
Soha semmit nem kaphatsz belőle

 

Csend. Vészjósló csend. 
Nincsen csak fent, nincsen csak lent.
Érzed, hogy itt van. Érzed, hogy néz.
Nem érzed, de tudod, hogy nyúl már a kéz.

Nyakadon égnek merednek a szálak
Gondolataid csak magadban szállnak
Remegsz és ülsz, mereven vársz
Hátha egy perc nyugalmat találsz

S kezdi már, nem kérhetsz, elnémulsz, félsz
Tested jön most már, ismerős rész
Felállsz és jobbra lépsz, emeled karod
Megállnál, nem tudsz, bárhogy akarod

Robban a dob, dobban a dal
Ütemre lüktet a szívvel a zaj
Gyorsul a ritmus, remeg a táj
Vad szenvedély, itt nincs semmi báj

S hajlongsz, ő vezet, gyorsul a tánc
Fel és csak fel, most elkap alább
Kilépsz, ő visszahúz, zokogsz, mert fáj
Semmi esélyed, hogy kicsit megállj

Nem nézel rá, de ismeri tested
Végigtáncoltatja az egész ested
S zuhansz, és forogsz, és élvezed már
Tudod, hogy nincs vége, újabb kör vár

S jön már a végszó, jön már a csend
Vészjósló, kiürült, megfojtó csend
Dobban egy hang még, s hallgat a dob
Téged kifacsarva sarokba dob

De visszajön, tudod, és újrakezd még
Ismered jól a táncát már rég
S gyönyörrel rettegsz, ha dobban a dal
Ezernyi tánclépés a halállal

Ragyogva nézem a csendet az arcodon
Pihegő testedből árad a nyugalom
Felnyitod szemedet, álmosan mosolyogsz
Félig még álmodban hátamhoz sompolyogsz

Halk csókot lehelsz a meztelen nyakamra
Átölelsz s tapasztod szádat az ajkamra
Gerincem simítják figyelmes kezeid
Nem mondtad, de most már tudom a terveid

Hullámzik minden és fénylik az éjjel
Elragadsz s repítesz vad szenvedéllyel
Karmolva harapnám minden kis sejtedet
Enyémnek érzem már remegő testedet

Reszket a lábam és utánad vágyom
Ívbe feszülve vonaglok az ágyon
Hangtalan könyörgök lennél bár részemmé
Vaksötét életem tedd végre színessé

Egyetlen nyögéssel adom meg magamat
Sóhajok, sikolyok hozzák a hangodat
Érezlek, szeretlek, én vagy más teljesen
Szavak nélküli vallomásod elhiszem

Nem tudom hol vagyok, feszít a vágyad
Izzadva csúszik a lábamon lábad
Sohasem voltunk még ennyire közel
Mint mikor két karom görcsösen ölel

S hirtelen nincs tovább, robban a testem
Velem jössz s ettől az eszemet vesztem
Lucskosan, reszketve fekszem a karodban
Szerelmem látom most kipirult arcodban

S érezlek magamban, érzem a lényed
Engem is beragyog pihegő fényed
Szeretlek szeretni, szeretlek nézni
Szeretek benned és melletted élni.
 

Lapka lepke száll merengve
Esőt vetve, szélt nevetve
Telet huncutan kergetve
Lepkeárny a lepkeszárny
Lepkevágyó lepketánc
Lepketáncos lepkelány

Csalfa csermely csörömpölve
Fürge fáklyát fest a fűre
Lomha levendula lobban
Tompa teve térbe toppan

Lepke, lepke, röpke lepke,
Lapka lopva fentre lentre
Szédítő és bódító
Behódoló hódító
Puha pillangócska álom
Nézem, látom, várva várom
Célratörő, eltévedő
Nevetve a sírba dőlő
kacskaringós kacifántos
Tevés, bálnás elefántos
Lepkeszárnyú lepkelány
lepkeszerelemre vár
Lepkebarát, fúj a szél
Elmossa a nyárt a tél
Táncol, fordul, nevet, remeg
Fagyott szárnyú angyalbeteg
Angyalszörnyek, ördögszentek
Áradással szembementek
Forog, pörög, süvít, rabol
Bűnéért a jó meglakol
Lobban, robban, lobog, dobog
Szivárványszín álom dohog
Édes fénnyel szól az ének
Szikrázón dalol a lélek
Lepketáncos, lepkelány,
Lepkeváró szárnyas árny
Lapka lepke röpke röpte
Szél megrágta, sár kiköpte
S dalol, zuhan, égbe kiált,
Ezer próbát szárnya kiállt
Színe ragyog, hangja érdes
Kerge röpte most is édes
Repül szarka, repül holló
Varjút szédít szőke szajkó
Égbekiált, kéket, lilát
Lepkeleány lepkefiát

Próbálom. Tényleg próbálom. Felfogni, megérteni, elfogadni. És menni fog. Tudom, hogy menni fog. De nem most, nem itt. Nem akarom elengedni a fájdalmat. Mert amíg fáj, még itt vagy. Addig még igazán itt vagy.

Azt sem tudom, mi voltál. Barát lettél volna? Barát voltál. Igazbarát a bajban, éveken keresztül mindenben, mindig mellettem. Megértetted, ha nem voltam ott, és örültél, ha visszatértem. Szerettelek. Őszintén szerettelek. Minden titkomat tudtad, anélkül, hogy elmondtam volna, mindig vártál haza, mindig jöttél, ha hívtalak, és akkor is, ha nem. Szerelem voltál. A társam voltál. És most úgy fáj, úgy őröl a kétség, hogy nem érezted. Hogy nem volt rád időm, hogy elhagytalak, hogy csak a bajban vettelek újra észre.

Kicsi babám, kislányom…felelős vagyok érted…voltam. Csak voltam. Minden fájdalmad sajgott az én belsőmben is. Minden nehéz lélegzeted égette az én tüdőmet is. Én voltál. Egy rész belőlem, amilyen lenni akartam, amilyen lenni akarok, amilyen lehetnék.

Te és én, együtt, láttunk mindent, amit látni kell, amit látni lehet. De most valami másnak van itt az ideje. Most nem kísérhetlek el. Remélem jól felkészítettelek. Remélem nem félsz egyedül. Sosem foglak elfelejteni. És ott leszek a sötétben, ha nem tudnád, merre indulj.

Egy darabka mindig ott lesz belőlem a kezedben, hogy melegítsen, ha fázol, hogy átöleljen, ha egyedül vagy. Mint az utolsó órában. Az utolsó lélegzeteknél. Az utolsó görcsös rándulásnál. Amikor kiszakadt belőled az, amitől Te te voltál. Akkor szakítottad ki belőlem is ezt a darabot, ami most vigyáz rád. Elvitted magaddal. Mindig veled leszek, és te mindig itt maradsz.

Nagyon szerettelek. De most búcsúzom tőled. A többiek már várnak rád. Biztosan hiányzol nekik. Vigyázzatok egymásra, míg én is odaérek. Remélem, még látjuk egymást. Szeretlek kicsi lány. Nagyon fogsz hiányozni.

Rengeteg minden fér 10 napba. Búcsúzás, ölelések, várakozás, félelem, izgalom. Ha vár valami, amihez még csak hasonló sem volt soha, valahogy minden sokkal elevenebb lesz. A gondok sokkal mélyebbnek, az örömök sokkal nagyobbnak tűnnek.

Eltűnik az átlagos, csak végletek vannak. Minden, bármi, semmi, soha, örökké.

Mindent kibírok érte. Bármire képes vagyok. Semmi sem állhat közénk. Ez soha nem változik. Örökké tart.

Minden ellenünk dolgozik. Bármi történik, könny és fájdalom a vége. Semmiben sem lehetek biztos. Soha nem leszek boldog. Örökké bánni fogom.

Ha bármire képes vagyok, akkor arra is, hogy nélküle éljek? Igen. Képes vagyok rá. Túlélném. De nem akarom. Nem akarok nélküle élni, vele akarok lenni. Érte bírom ki, vagy magamért? Az egész világért? Senki nem hisz bennünk. Senki nem ismer minket. Senki sem érzi azt, amit én. Hogy elszorul a torkom, ha arra gondolok, hogy nem látom. Hogy alig kapok levegőt, fájón kapar a torkom, ha érzem, hogy bántom. Sosem éreztem még ilyet. A szerelem nem elég. De nem is kell, hogy elég legyen, mert amit érzek, az sokkal több annál. Bizalom. Tisztelet. Hit. Emlékek. Tervek.

Nem tudom közhelyek nélkül elmondani, hát nem mondok semmit. Mert mit mondhatnék? Szeretlek? Kibírjuk? Küzdeni fogok? Nehéz lesz. Még sosem tapasztalt módon nehéz. Honnan tudhatnám? Csak az érzés van, hogy őt akarom, hogy ő kell, hogy nem engedem, hogy magamhoz láncolom.

Mindig, mindenhol, örökké. De legalább 4 hónapon át.

Miért nehéz? Miért kell választani közte és magam közt?

Miért fáj annyira, miért okoz annyi szenvedést, csak az, hogy szeretem? Miért nem tudok önző lenni, csak örülni magamnak, nem figyelni, hogy ő mit érez? Miért lehetséges, hogy ami engem boldoggá tesz, neki fájdalmat okoz?

Miért szeretem? Miért vagyunk még együtt? Meddig leszünk együtt? Miért szeretem annyira, hogy ő fontosabb, mint én?

Vajon ő is így érez? Vajon ő is úgy érzi, hogy a szétszakad a fájdalomtól, ha bánt? Ha látja a könnyeket, érzi a kínt, a neheztelést, vajon ő is szégyelli magát? Szorít a torka, folynak a könnyei és nem érti, miért nem boldog, ha egyszer annak kéne lennie?

Ki találta ki a szerelmet? Mire jó? Miért érzem? Miért érzem ennyire? Miért hiányzik már most? Miért nem elég csak a szerelmem? A vágyam, a jövőm, az életem?

Milyen ára van a közös életnek? Az állandó együttlétnek? A függőségnek? Egy egész életet akarok vele. Egy egész életet teszek vajon kockára négy hónapért? Megéri? Talán megéri. Ha ezt kibírjuk, bármit kibírunk. Ha ezt sem bírjuk ki, akkor talán nem is érte meg. Nem érte volna meg? Nem ér-e meg bármit? Nem áldoznék-e fel bármit? Elvárom-e, hogy ő feláldozzon bármit? Szeretem-e, ha elvárok bármit? Ha nemcsak önmagáért szeretem, hanem azért, amit tesz vagy nem tesz...akkor szeretem-e igazán?

Mégis mit várhatok? Elmúlik a bizonytalanság, hogy őt akarom-e. Hogy ő engem akar-e. Hogy emlékszünk-e még, milyen egyedül, hogy túléljük-e a vágyat, a várakozást, a különlétet. Ha mások megtették, mi miért ne tehetnénk? Erősebb a szerelmem, mint 4 hónap. Jobban szeretem, mint önmagamat. És ezért fáj, hasogat, kínoz, hogy bántom. Mert tudom, hogy bántom. Önző vagyok. Követem az álmaim. Ő a fontosabb, vagy hogy megvalósítsam az álmaim? Ő az álmom. Hogy ő legyen a jövőm. Az az álmom. Választás az álmok között. De csak egy sorrend van, amikor mindkettő teljesülhet. És most így választok. És ezért utálom magam. Mert vagy magamat bántom, vagy őt.

Megtennék érte bármit. A világ túlsó végére rohannék érte. És hagynám, hogy kiabáljon, hogy bántson a szavaival, a szemeivel, a könnyeivel. És boldog lennék, hogy bánt. Hogy gyűlöl, hogy megvet, hogy érez. Hogy érez. Azt akarom, hogy érezzen, bármit, csak ne felejtsen, ne halványuljon, ne aludjon ki. Nem akarom, hogy elmúljon. Ami köztünk van, az a miénk. És én nem akarom elvenni tőle, vagy elveszíteni az enyémet. Az enyém, és én akarom. Őt, az életét, a szerelmét, a türelmét, a gyűlöletét. A könnyeit, a mosolyát.

Az élet nem egy romantikus film. Talán nem lesz happyend. De az biztos, hogy nem bízok a sorsban. A sors nem miértünk dolgozik. Akkor tesz értünk, ha mi is teszünk érte. Van hitem. Hitem őbenne. Hitem önmagamban. Hitem, hogy 4 hónap nélküle annyi idő lesz, mint 4 perc vele. Hosszú, gyönyörű, a végén fájdalmas, egy emlék, ami után újabb vele töltött órák, napok, évek jönnek. Életek. Egy neki, egy nekem. Közösen.

Még soha semmi nem fájt ennyire. Önszántamból elhagyni, akit szeretek. Ez nem én vagyok. És mégis, húz a másik irány. Miért teszem meg? Miért vagyok ilyen biztos? Mert jobban szeretem őt, mint magamat. Jobban szeretem, mert értékesebb számomra. Értékesebb, mert jobb. És ha én meg tudom csinálni, ha én ennyire tudok szeretni, talán egy nálam jobb ember is tud. Talán érek én is annyit, hogy tudjon. Fuldokló a szalmaszálba. Ő nem én vagyok. Nem dönthetek helyette. Nem érezhetek helyette. Nem láncolhatom magamhoz.

Miért nem?

Suhanni kéne. Mint a varjak fenn az égen. Látni, ahogy lent tobzódnak az emberek, bevágódni egy fa ágai közé, kerülgetni az esőcseppeket. Hagyni, hogy a szél, hogy az a láthatatlan valami csak sodorjon. Nem ellenállni neki, ellenállni annyira, hogy kicsavarja a karodat, szanaszét fújja a hajadat. Amikor már fáj, amikor már annyira fáj a bőröd, hogy ég a hidegtől, csak menni tovább, zuhanni és felmenni...

A kötöttségek leszögeznek. Az érzelmek a földhöz kötnek. Nem lehet suhanni, ha várnak otthon. Ha van kit megetetni, ha van kit megölelni, lehetünk annyira önzők, hogy a viharral dacolva, az örömtől sikoltva rohanjunk a háborgó valóságnak? Ha van, aki a földről néz, kockára tehetjük-e a boldogságát a saját röpke örömünkért?

Mert a valóság mindig egyenlít. Egy röpke suhanás sem jár könnyek nélkül. De a legnagyobb kérdés, hogy kinek a könnyei lesznek...

Ez csak egy állat!

Te meg csak egy ember vagy. Mitől lennél más?

Miért gondoljuk többnek magunkat? Miért hisszük, hogy jogunk van állatot tartani? A rabszolgatartást elítéljük - úgy nem bánhatunk egy emberrel. És az állattal miért? Miért kínozhatjuk, használhatjuk ki, alázhatjuk meg és alacsoníthatjuk le? Miért?

Mert mi az evolúció csúcsa vagyunk.

Miben? Nem vagyunk gyorsak, nincs bundánk a hideg ellen, nem tudunk repülni vagy órákat tölteni a víz alatt. Nem tudjuk tökéletesen álcázni magunkat, látni a sötétben, kilométerekről kommunikálni egymással, egyértelmű hierarchiában, békében élni egymás mellett. Mindehhez segítségre van szükségünk. Nem vagyunk jobbak. Csak mások. Másban vagyunk jók. De legbelül és alapvetően ugyanolyanok vagyunk, mint mindenki más. Minden más...miért tárgyiasítjuk az állatokat? Miért ezek és nem ők? Éreznek. Egyéniségek. Ők is félnek, örülnek, ők is éhesek, keresik a párjukat és védik a kicsinyeiket.

Civilizáltan élünk. Tudatosan.

Lelőjük egymást. Atombombákat gyártunk. Drogot csempészünk, pénzt hajhászunk, elhagyjuk a gyermekeinket, megöljük a környezetünket, így saját magunkat is. És leigázzuk, kínozzuk, megalázzuk, akiket nem értünk. Mert ők nem beszélnek. Nem úgy, hogy mi megértsünk, ezért már feljogosítvaérezzük magunkat arra, hogy uralmunk alá hajtsuk őket. De alulmaradunk. Mert alul kell maradnunk. Nem szennyezhetünk olajjal egy egész országnyi területet a tengerben anélkül, hogy ne bűnhődnénk érte. Jönnek majd vulkánok és viharok, hogy revansot vegyenek.

Ember! Térj észhez! Senki vagy a természetben. Küzdhetsz, toporzékolhatsz, de akkor is csak egy szerencsétlen, eltipornivaló senki vagy szembefordult hüvelykujjakkal és egy óriási kocsonyás valamivel a koponyádban...ezek pedig nem mindig fognak megmenteni.

Borzalmas lehet olyan galambnak lenni
Akinek könnyes leveleket kell vinni
Reményt adni börtöncellában a rabnak
Akinek csak penésze ebédet adnak

Borzalmas lehet olyan galambnak lenni
Akinek évekig adományt kell enni
S a szavakat, miket a penész befedett
Elvinni ahhoz, kit a rab szeretett

S a könnyeket, miket elejt a szeretett
Szárnyával felfogni s hívni a szeleket
Vigyék el őket a cellában a rabnak
Mert neki reményt a szerelem is adhat

Csak a Holdat látni minden egyes este
Hinni, hogy kibírja még ezt is teste
Tudja a galamb is: szeretve lenni
Magányosan rosszabb, mint nem is szeretni

S a cellának kinyílik majd egyszer ajtaja
S vár majd a galamb, űzi az árnyakat
Sebesen repíti útján a szenvedőt
Hazáig vezeti a leghűbb szeretőt

Fáj még a rabság, ahova űztél
Fáj, hogy a cellámra száz zárat tűztél
De fehér galambom tudja az igazat
S fülembe suttogja sok fájó titkodat

Tőle tudom azt, hogy félsz és hogy szeretsz
S épp ezért nem értem az ajtón a reteszt
Lehetnék társad is, tudod, hogy szeretlek
De a szűk cellában hiába kereslek

Könyékig túrom a mocskot, hogy megértsd
Könnyem a szívedig érzem, hogy elér
S hogyha a szerelem felnyitja szemedet
Galambom küldöm, hogy tárja ki szívedet

Várom a jövőt, mert te vagy nekem talán
De hogyha nem, akkor majd megvált a halál
Mert még a semmi is jobb lenn a földben
Mint ilyen messzire elzárva tőled.

(2007.07.03-04.)
 

Jázminillat hódít teret
Köröttem káosz a keret
Mit látok? Sok radírdarab,
Diadalt a piszok arat

Ott egy döglött bogár figyel
Nézem - percek telnek így el
Lesöpröm a földre lustán
Mégsem érzem magam furcsán

Ceruza, parfüm, sok kacat
Gyógyszerek közül rám kacag
Andalít a lassú zene
Ismerős minden üteme

Lassab így csorog el minden
Futnék, rohannék el innen
Fájó belenyugvás gyötör
E sort újraírtam - ötször

Magányba űz az unalom
Elálmosít a fájdalom
Csak egy társ van most itt velem
A lesöpört bogártetem

(2006.12.20.)
 

Fogd a kezem. Nyugodj meg. Húzz közel. És lépj egyet.
Csak rám nézz. Nincs senki más. És hagyd, hogy a zene vezessen.
Most ígérd meg nekem, hogy sosem felejtesz el táncolni velem, bármi is jöjjön ezután.

Hogy belém csapjon a villám. Ennyi volt az esély, hogy olyat találjak, mint Te.
Egy a millióból, aki érezheti azt, amit mi.
És minden közös lépéssel csak jobban érezlek.
Szabad hát erre a táncra?

Fogd a kezem. Én vezetek. Minden fordulatnál velem biztonságban leszel.
Ne félj, hogy elesel. Tudod, hogy elkaplak, bármi történik is.
És 1000 mérföld sem választhat szét minket, mert a szívem ott van, ahol Te vagy.

Nincs túl magas hegy.
Az óceán nem elég széles.
Mert együtt vagyunk vagy külön, a táncunk nem áll meg.

Eshet, zuhoghat.
Mert ami nekünk van, azért megéri harcolni.
Mert én hiszem, hogy mi egymásért vagyunk.

http://www.lyricsbox.com/high-school-musical-lyrics-can-i-have-this-dance-bkz2zn9.html

https://www.youtube.com/watch?v=C1a2mK_p8CM

Mélyfekete fény a szeme
Bár látnám, amit ő láthat!
Színes világ öleli-e?
Álmodik? És mire vágyhat?

Ily játékos huncut mélység
Sosem hívott még ki harcra
De eloszlik az éberség
Mikor puszit nyom az arcra

Két kis kéz utasít folyton
Orromnál fogva irányít
Nem megmondtam maradj nyugton?
S minden rossztól megszabadít.

Lassan, halkan oson felém
Inkább érzem mintsem hallom
Négy láb bűbáj toppan elém
Kis testét kezemben tartom

Villámtáncot jár az orra
Csiklandozza füleimet
Játssz velem, hang nélkül mondja
S kisajátítja kezemet

Vakard meg a fülem tövét...
Jó, most kicsit a buksimat...
Jön a tesóm, most az övét...
De inkább az én hátamat...

Várj csak, piszkos ott az arcod
Ne nevess, csak nyalogatlak
Add fel, értelmetlen harcod
Élvezem, hogy tisztogatlak

Most egy kicsit futkorászok
El ne menj, még visszajövök
Néhány bundát megkurkászok
Boldog vagyok. Elcsöpögök...

Szeretem, ha játszol velem.
Élvezem, ha simogatsz.
Érzem, nagyon szeretsz engem.
Örülök, hogy velem vagy.