Próbálom. Tényleg próbálom. Felfogni, megérteni, elfogadni. És menni fog. Tudom, hogy menni fog. De nem most, nem itt. Nem akarom elengedni a fájdalmat. Mert amíg fáj, még itt vagy. Addig még igazán itt vagy.
Azt sem tudom, mi voltál. Barát lettél volna? Barát voltál. Igazbarát a bajban, éveken keresztül mindenben, mindig mellettem. Megértetted, ha nem voltam ott, és örültél, ha visszatértem. Szerettelek. Őszintén szerettelek. Minden titkomat tudtad, anélkül, hogy elmondtam volna, mindig vártál haza, mindig jöttél, ha hívtalak, és akkor is, ha nem. Szerelem voltál. A társam voltál. És most úgy fáj, úgy őröl a kétség, hogy nem érezted. Hogy nem volt rád időm, hogy elhagytalak, hogy csak a bajban vettelek újra észre.
Kicsi babám, kislányom…felelős vagyok érted…voltam. Csak voltam. Minden fájdalmad sajgott az én belsőmben is. Minden nehéz lélegzeted égette az én tüdőmet is. Én voltál. Egy rész belőlem, amilyen lenni akartam, amilyen lenni akarok, amilyen lehetnék.
Te és én, együtt, láttunk mindent, amit látni kell, amit látni lehet. De most valami másnak van itt az ideje. Most nem kísérhetlek el. Remélem jól felkészítettelek. Remélem nem félsz egyedül. Sosem foglak elfelejteni. És ott leszek a sötétben, ha nem tudnád, merre indulj.
Egy darabka mindig ott lesz belőlem a kezedben, hogy melegítsen, ha fázol, hogy átöleljen, ha egyedül vagy. Mint az utolsó órában. Az utolsó lélegzeteknél. Az utolsó görcsös rándulásnál. Amikor kiszakadt belőled az, amitől Te te voltál. Akkor szakítottad ki belőlem is ezt a darabot, ami most vigyáz rád. Elvitted magaddal. Mindig veled leszek, és te mindig itt maradsz.
Nagyon szerettelek. De most búcsúzom tőled. A többiek már várnak rád. Biztosan hiányzol nekik. Vigyázzatok egymásra, míg én is odaérek. Remélem, még látjuk egymást. Szeretlek kicsi lány. Nagyon fogsz hiányozni.
