Miért nehéz? Miért kell választani közte és magam közt?

Miért fáj annyira, miért okoz annyi szenvedést, csak az, hogy szeretem? Miért nem tudok önző lenni, csak örülni magamnak, nem figyelni, hogy ő mit érez? Miért lehetséges, hogy ami engem boldoggá tesz, neki fájdalmat okoz?

Miért szeretem? Miért vagyunk még együtt? Meddig leszünk együtt? Miért szeretem annyira, hogy ő fontosabb, mint én?

Vajon ő is így érez? Vajon ő is úgy érzi, hogy a szétszakad a fájdalomtól, ha bánt? Ha látja a könnyeket, érzi a kínt, a neheztelést, vajon ő is szégyelli magát? Szorít a torka, folynak a könnyei és nem érti, miért nem boldog, ha egyszer annak kéne lennie?

Ki találta ki a szerelmet? Mire jó? Miért érzem? Miért érzem ennyire? Miért hiányzik már most? Miért nem elég csak a szerelmem? A vágyam, a jövőm, az életem?

Milyen ára van a közös életnek? Az állandó együttlétnek? A függőségnek? Egy egész életet akarok vele. Egy egész életet teszek vajon kockára négy hónapért? Megéri? Talán megéri. Ha ezt kibírjuk, bármit kibírunk. Ha ezt sem bírjuk ki, akkor talán nem is érte meg. Nem érte volna meg? Nem ér-e meg bármit? Nem áldoznék-e fel bármit? Elvárom-e, hogy ő feláldozzon bármit? Szeretem-e, ha elvárok bármit? Ha nemcsak önmagáért szeretem, hanem azért, amit tesz vagy nem tesz...akkor szeretem-e igazán?

Mégis mit várhatok? Elmúlik a bizonytalanság, hogy őt akarom-e. Hogy ő engem akar-e. Hogy emlékszünk-e még, milyen egyedül, hogy túléljük-e a vágyat, a várakozást, a különlétet. Ha mások megtették, mi miért ne tehetnénk? Erősebb a szerelmem, mint 4 hónap. Jobban szeretem, mint önmagamat. És ezért fáj, hasogat, kínoz, hogy bántom. Mert tudom, hogy bántom. Önző vagyok. Követem az álmaim. Ő a fontosabb, vagy hogy megvalósítsam az álmaim? Ő az álmom. Hogy ő legyen a jövőm. Az az álmom. Választás az álmok között. De csak egy sorrend van, amikor mindkettő teljesülhet. És most így választok. És ezért utálom magam. Mert vagy magamat bántom, vagy őt.

Megtennék érte bármit. A világ túlsó végére rohannék érte. És hagynám, hogy kiabáljon, hogy bántson a szavaival, a szemeivel, a könnyeivel. És boldog lennék, hogy bánt. Hogy gyűlöl, hogy megvet, hogy érez. Hogy érez. Azt akarom, hogy érezzen, bármit, csak ne felejtsen, ne halványuljon, ne aludjon ki. Nem akarom, hogy elmúljon. Ami köztünk van, az a miénk. És én nem akarom elvenni tőle, vagy elveszíteni az enyémet. Az enyém, és én akarom. Őt, az életét, a szerelmét, a türelmét, a gyűlöletét. A könnyeit, a mosolyát.

Az élet nem egy romantikus film. Talán nem lesz happyend. De az biztos, hogy nem bízok a sorsban. A sors nem miértünk dolgozik. Akkor tesz értünk, ha mi is teszünk érte. Van hitem. Hitem őbenne. Hitem önmagamban. Hitem, hogy 4 hónap nélküle annyi idő lesz, mint 4 perc vele. Hosszú, gyönyörű, a végén fájdalmas, egy emlék, ami után újabb vele töltött órák, napok, évek jönnek. Életek. Egy neki, egy nekem. Közösen.

Még soha semmi nem fájt ennyire. Önszántamból elhagyni, akit szeretek. Ez nem én vagyok. És mégis, húz a másik irány. Miért teszem meg? Miért vagyok ilyen biztos? Mert jobban szeretem őt, mint magamat. Jobban szeretem, mert értékesebb számomra. Értékesebb, mert jobb. És ha én meg tudom csinálni, ha én ennyire tudok szeretni, talán egy nálam jobb ember is tud. Talán érek én is annyit, hogy tudjon. Fuldokló a szalmaszálba. Ő nem én vagyok. Nem dönthetek helyette. Nem érezhetek helyette. Nem láncolhatom magamhoz.

Miért nem?