Kiabál a lelkem, könyörög, és zokog
Arcok, kezek, érintések, lelkek után forog
Üldözve a reményt hinni kezdek egyre
Így csúszok le a magányban percenként mélyebbre
Visszanéz rám, csak egy mosoly
S lelkem fala le is omol
Kapaszkodom, nevetek
Végre veled lehetek
Nem válaszol senki sem, folyton folyvást eltűnnek
Halott múltban szellemekként rengetegen lehetnek
Esélyt adtam, sosem kellett, csak szeretni akartam
S minden egyes alkalommal fájdamasan meghaltam
Büszkeségem, méltóságom rég nincs már, tán sosem lesz
S rettegek, hogy megint érzek, hogy hiszem, hogy te kellesz
Bekopogtál, engedtelek, s összetörsz majd rendesen
Darabkáim halk könnyekkel, csak egyedül keresem
Szempillantás volt csak, nem több, míg itt voltál énvelem
S legboldogabb óráimat te okoztad énnekem
De az óra éjfélt ütött, sosem voltam királylány
Rothadt tökként robban szét most szívemben a szivárvány
