Rengeteg minden fér 10 napba. Búcsúzás, ölelések, várakozás, félelem, izgalom. Ha vár valami, amihez még csak hasonló sem volt soha, valahogy minden sokkal elevenebb lesz. A gondok sokkal mélyebbnek, az örömök sokkal nagyobbnak tűnnek.

Eltűnik az átlagos, csak végletek vannak. Minden, bármi, semmi, soha, örökké.

Mindent kibírok érte. Bármire képes vagyok. Semmi sem állhat közénk. Ez soha nem változik. Örökké tart.

Minden ellenünk dolgozik. Bármi történik, könny és fájdalom a vége. Semmiben sem lehetek biztos. Soha nem leszek boldog. Örökké bánni fogom.

Ha bármire képes vagyok, akkor arra is, hogy nélküle éljek? Igen. Képes vagyok rá. Túlélném. De nem akarom. Nem akarok nélküle élni, vele akarok lenni. Érte bírom ki, vagy magamért? Az egész világért? Senki nem hisz bennünk. Senki nem ismer minket. Senki sem érzi azt, amit én. Hogy elszorul a torkom, ha arra gondolok, hogy nem látom. Hogy alig kapok levegőt, fájón kapar a torkom, ha érzem, hogy bántom. Sosem éreztem még ilyet. A szerelem nem elég. De nem is kell, hogy elég legyen, mert amit érzek, az sokkal több annál. Bizalom. Tisztelet. Hit. Emlékek. Tervek.

Nem tudom közhelyek nélkül elmondani, hát nem mondok semmit. Mert mit mondhatnék? Szeretlek? Kibírjuk? Küzdeni fogok? Nehéz lesz. Még sosem tapasztalt módon nehéz. Honnan tudhatnám? Csak az érzés van, hogy őt akarom, hogy ő kell, hogy nem engedem, hogy magamhoz láncolom.

Mindig, mindenhol, örökké. De legalább 4 hónapon át.