Orrodba mászik, lényeddé válik
Hideg és fagyott és szürke, nem tágít
Párát lehel a föld, elszív minden színt
Kénes bűzzel fojtogatva öklendez fel kínt
Görcsöl a hátad, reszket a vállad
Jéggé vált utakon nem bír el lábad
Elesel, elkábulsz, s megölel, ápol
Így lesz a fagy a legjobb barátod
S hagyod, hogy szeressen, simítson végig
Lelkedben éled már minden, mi régi
Elhagyott szerelmek, sosem volt vágyak
Hallgatag, suttogó, fájdalmas árnyak
S gyűlik a hideg, lehűl a véred
Szívedet simítja, lassan és szépen
Kúszik a semmi, agyadba csusszan
Haragos patakként, feketén csobban
Fekszel a jégen, párával burkol
bensődből minden kis szépet kikarmol
szürke a világ, ködbe vész minden
Zokogva próbálnál felkelni innen
Négykézláb mászol, folyton csak esel
Könnyezve küzdesz, mindenhol vérzel
Vágások, fagyások, elhalt kis részek
Sohasem lesznek már teljes egészek
Csúszik a lábad, merev a hátad
Mindig csak egy lépés lehet a vágyad
S látod a fényt, látod, hogy remeg
De szűkül és szürkül egyre a tered
Lámpást hoz feléd, meleget kínál
A szürke nyálkából kiútra citál
Hiszed, hogy ő az, hiszed, hogy megment
Semmiből teremt majd fényűző rendet
Megcsalatsz, nem tart meg, megcsúszol megint
Ő pedig sürget és fürkészőn legyint
Meleget vártál, célokat kapsz
S minden kis percben csak jobban megfagysz
Szeretni akartál, adni, csak adni
De ők csak elmentek, hagytak megfagyni
Vársz hát az egyre, aki majd felsegít
S lelkének fényében életre melegít
