Borzalmas lehet olyan galambnak lenni
Akinek könnyes leveleket kell vinni
Reményt adni börtöncellában a rabnak
Akinek csak penésze ebédet adnak

Borzalmas lehet olyan galambnak lenni
Akinek évekig adományt kell enni
S a szavakat, miket a penész befedett
Elvinni ahhoz, kit a rab szeretett

S a könnyeket, miket elejt a szeretett
Szárnyával felfogni s hívni a szeleket
Vigyék el őket a cellában a rabnak
Mert neki reményt a szerelem is adhat

Csak a Holdat látni minden egyes este
Hinni, hogy kibírja még ezt is teste
Tudja a galamb is: szeretve lenni
Magányosan rosszabb, mint nem is szeretni

S a cellának kinyílik majd egyszer ajtaja
S vár majd a galamb, űzi az árnyakat
Sebesen repíti útján a szenvedőt
Hazáig vezeti a leghűbb szeretőt

Fáj még a rabság, ahova űztél
Fáj, hogy a cellámra száz zárat tűztél
De fehér galambom tudja az igazat
S fülembe suttogja sok fájó titkodat

Tőle tudom azt, hogy félsz és hogy szeretsz
S épp ezért nem értem az ajtón a reteszt
Lehetnék társad is, tudod, hogy szeretlek
De a szűk cellában hiába kereslek

Könyékig túrom a mocskot, hogy megértsd
Könnyem a szívedig érzem, hogy elér
S hogyha a szerelem felnyitja szemedet
Galambom küldöm, hogy tárja ki szívedet

Várom a jövőt, mert te vagy nekem talán
De hogyha nem, akkor majd megvált a halál
Mert még a semmi is jobb lenn a földben
Mint ilyen messzire elzárva tőled.

(2007.07.03-04.)