Szösszenetek

Hogyha majd hűvös föld takarja testemet
Ne sírj, csak engedd el tűnő emlékemet
Űzz el az álmodból, ne gondolj múltunkra
Messze tűnt jövőnkre, tervezett utunkra
Mindennek vége már, s mire a fű kinő
Ne másra, csak arra emlékezz: volt egy nő...
Öntözd a virágot, amit majd akkor látsz,
Amikor csendesen sírom végében állsz
Testemből lelkemből e virág maradt csak
S élni csak tőled fog, mert téged akarlak
De legyen ez az egy, s ne több, mi én vagyok
Halálommal én a múlt tüzébe fagyok
Porladhat testem - de lelkem, az itt marad
Vigyázok rád, és így sosem leszel magad
Te kedves, engedj el, lépj tovább, új útra
Légy boldog, mosolyogj s ne gondolj a múltra
Hidd, találsz valakit, ki ugyanúgy szeret
Hisz én már nem, de ő még boldoggá tehet.

Mi vagyok? A dal s a csend.
Én...a káosz és a rend.
Észak és dél, minden szó
Legfőbb gonosz, legfőbb jó.

Mi vagyok még? Színskála.
Fény, az éj minden árnya.
Közöny vagyok, érzelem
Bátorság és félelem.

Én vagyok az ellentét
Én vagyok a szerencséd
Ismersz, idegen vagyok
Biztosat nem mondhatok

Nyugalom és rettegés
Születés és temetés.
Életed adom, veszem,
Mindig vágyamból teszem

Naivitás, öntudat,
Utat semmi sem mutat
Nem tudom, hogy mi vagyok
A végzet bennem ragyog

Ments meg, mondd, hogy mi legyek
Mikor, hogy és mit tegyek
Szenvedek, mert Te vagy én
Te vagy az én szerencsém

Nem tudok, hogy élek -e,
Valaha hogy voltam -e
Egyet tudok: szeretlek
Érted talán élhetek

Az örökkön-örökké nem a szentimentális vakszerelmesek hazugsága. Az örökkön-örökké nem egy költői túlzás, nem egy túlfűtött érzelmek szülte fantazmagória. Nem csak két szó.

Igazság. 

Mert minden szerelem új álmokat, új életet, új embert követel magának. Ha megszeretsz valakit, akár szenvedsz, akár boldog vagy, visszafordíthatatlanul mássá válsz. Először furcsán kifordulsz önmagadból. Meztelenre vetkőzteted a lelkedet, és kendőzetlen valójában kínálod fel valakinek a szívedet. Idővel mindkettő élményekkel, könnyekkel, színekkel rejti el sérülékeny csupaszságát. Ugyanaz maradt minden...mégis sokkal gyönyörűbb lett. Egy egyszerű, gyarló emberi lényből transzcendens csodát farag a szerelem.

De van úgy, hogy a színek megfakulnak. Ahogy lassú gyötrelemmel halványodik a csoda, kétségbeesett haláltusájában mindent kiszipolyoz maga körül. Takarít. És mikor vége, akkor az az ember is meghal, aki addig a színekben élt.

A szerelem megszülte, a szerelem megölte.

Ez a szerelem (valakinek) tényleg örökre szólt. És bár a lélek romjain talán új szivárványok ívelnek majd át, de a régi már sosem éled újra. A kifakult színek nem élénkülnek meg.

Minden szerelem örökkön-örökké tart.

Vannak örökkön-örökké gondolatok, örökkön-örökké érzelmek, örökkön-örökké szavak...de az őszinte gyönyört az örökkön-örökké pillanatok lopják a keserűség könnyei közé. Ezek a pillanatok a jelenben nem emlékek, hanem megmagyarázhatatlan változások lesznek.

Egy kettesben töltött csendes éjszaka után félrehajtod a fejed, és valamit még érzel belőle. Eszedbe jutnak a boldogító ölelések, az egyenletes szuszogás meghitt hangjai a kulcscsontod irányából, onnan, ahonnan most az ittragadt illata kényeztet. A tengervíz miatt napok óta cserepes szád most selymesen csillog, halvány mosoly játszik láthatatlan fogócskát a kifogyhatatlan csókok emlékével. Szemeid és bőröd felfrissült ragyogása a bársonyos érintések, simogatások és szorítások vágyakozó titkát sejteti...

De nem foglalkozol vele. Annyira lefoglalnak a belül lobogó tüzek, az élénkülő szivárványok, hogy nem érzékeled, mennyi fény jut át a bőrödön. De amikor az általában kritikus szemek értetlenkedve fürkészik a tekinteted, a rosszmájú megjegyzések miatt rettegett néma ajkak egy ideig némák, majd csak annyit jegyeznek meg, hogy

-"Most valahogy szépnek látlak",

akkor végre belenézel a tükörbe, és neked is feltűnik. Semmi sem változott tegnap óta, napszítta hajad ugyanúgy laza lófarokban veri aranybarna bőrödet, de mégis, mégis valami...valaki más néz rád a tükörből a jól ismert zöldessárga szemekkel.

Nem egy bizonytalan, riadt kisgyerek, hanem egy kedves, nyugodt fiatal lány.

Egy olyan valaki, aki életében először élhette át azt, hogy egy örökkön-örökké szerelem örökkön-örökké pillanatokat hozzon. Egy álmodozó, idealista, naív ás bizakodó lány mosolyog rád, akit mintha láttál volna már. Valakit, aki nagyon hasonlított rá.

Egy előző életben.

Egy előző örökkön-örökké életben.

A legfontosabb, amit meg kell értened, hogy az örökkön-örökké nem a halálig tart. A halál csak átmeneti állapot. Az élet is. A szerelem más. A szerelem a híd. Ami tovább tart, ha élet vagy halál elmúlik is.

Örökkön-örökké.

Szomorúság?

Talán. De ha hozzászoksz a mosolygáshoz, megfájdul az arcod...és nem tudsz majd örülni semminek, ha nem fájt előtte nagyon a hiánya.

Boldogtalanság?

A boldogtalanság hiánya még nem a boldogság. És ha nem ismernénk a boldogtalanságot...felismernénk vajon a boldogságot?

Keserűség?

Ez már komolyabb kérdés. A byroni világfájdalommal kevert rezignált pesszimizmus tényleg mocsok egy érzés...de mindig lehet harcolni ellene. Nagy erő és elszántság kell hozzá...de egyetlen cél (akár egy patkány etetése) általában elég a kilábaláshoz.

Magány?

Nem kell részletezni. De a magány mindig relatív. Egyrészt valószínűleg csak magadnak köszönheted ha teljesen egyedül maradsz (vagyis megelőzheted), és ha mégis eljutsz és megragadsz ebben az állapotban, az nem azért van, mert nem tudsz, hanem mert nem akarsz kimászni belőle. Mindig van, aki meghallgat. Ha máshol nem, a Névtelen Alkoholistáknál.

Kiégettség?

Akárcsak a keserűség, ez is csak rajtunk múlik. Tehetünk ellene.

Vagyis a legfájdalmasabb érzések mndegyikére szükség van vagy saját magunktól átléphetünk rajtuk. Akkor tehát

Ha egyet kívánhatnál, hogy milyen érzés tűnjön el végleg az életedből, mi lenne az?

Tehetetlenség.

A bénító, fájdalmas szemlélődés, ami maga után vonja a felsorolt összes többit, megmérgez, egyedül hagy és boldogtalanná tesz. Amikor harmadik félként nem tudsz részt venni vitákban, meg van kötve a kezed, elutasítják a segítséged és ellökik a szereteted.

Ha egyet kívánhatnál, hogy milyen érzés tűnjön el végleg az életedből, mi lenne az?

Szeretném, ha akármikor kimondhatnám, szeretlek.
Szeretném, ha bármikor csak megfoghatnám kezedet.
Szeretném, ha engem látna szépnek két kedves szemed,
Szeretném, ha szerelemmel tölthetném meg életed. 

Szeretném, ha mellém állnál, s letörölnéd könnyeim,
Szeretném, ha itt maradnál, s meghallgatnád álmaim,
Szeretném, ha elhinnéd, hogy sajognak a sebeim,
Szeretném, ha rájönnél, hogy megölnek a kínjaim.

Szeretném, ha ködös hajnal karjaidban tartanál,
Szeretném, ha mi ketten már végre összetartoznánk,
Szeretném, ha engednéd, hogy oly boldoggá tegyelek,
Mint amilyen boldoggá a szerelem tett engemet.

Egy újabb emlék...

Sohasem értettem
meg miért születtem
Miért ilyen lettem,
Mikor mit kell tennem,
Miért vagyok szőke,
Mért' nem inkább barna
Miért lettem gőgös
S mért' nem vagyok nyafka...

Nem értem én azt sem,
eddig merre jártál
Életembe eddig
be mért' nem robbantál
Mért' nem jöttél eddig
Mért' nem fogtad kezem
S mi visz téged arra
Hogy együtt légy velem...?
Nem értelek téged
Nem értem a lelkem
Nem tudom hogy mindezt
Mivel érdemeltem,

Szemeidbe nézek...
Mit mondhatnék neked?
Nem tudom mit érzek,
De nagyon jó veled...

Gyűrött arcából két szeme rám ragyog
Látom az ajkait, de nem értem, mit gagyog
Fáj minden pillanat, mert nem érinthetem
Látni és vakulni, ha csak így érhetem 

Látom...most nem látom...várom hogy itt legyen
De mikor itt van, éget, mert szeretem
Nem láthat, nem látja, mennyire vágyom őt
Mennyire imádom, mikor az ágyon ül 

Vagy mikor álmosan nyög két szót fülembe,
Amikor vágtatva rohan el mellettem
Amikor sír és amikor mosolyog
Amikor csendesen hátamhoz sompolyog 

Vágyom a kezeit, várom a percet
Amikor végre magához ölelhet
De addig messze, távol van tőlem
Nem tudom mi lesz addigra belőlem...

nem enged el
mert szeret
ne menjek el
szerettem
szeretem?
vele lehettem
mellette lettem
kerestem
rettegtem
szenvedtem
mert elveszthettem
elvesztettem
egyebet nem tehettem
nem szeretett
megvezetett
elevenen eltemetett
lelkemet
elvette, eltette
elengedem
nem lehet
de egyre nehezebb

Egy emlék...

Teltek a napok, elmúlt egy hét
Jött egy új reggel, te felébredtél
Szemedet kinyitva arcomat látod:
Alig egy hónapja lettem a párod.

Játék az élet, gyermek a sors,
Amikor ránk nézett, ő boldog volt,
Kacagva keverte életünk össze:
Új jövőt álmodni énvelem jössz -e?

Ne tervezz előre, álmodj csak kedves
Párnád a könnyemtől tán nem lesz nedves
Nem hittem volna, hogy leírom ezeket
De boldog vagyok, hogy fogom a kezedet.

Kanyargós kis utca vezetett a másik városrészbe. Ha kinézett az ablakon, már a szomszédos negyed háztetőit látta. Gyakran hasalt gondolataiba merülve a párkányon, és irigykedve csodálta a madarak cikázó, szabad röptét. Álmokat szövögetett, és valótlan történeteket talált ki az elgondolhatatlanul közel élő emberek ismeretlen életéről. Fogalma sem volt arról, hogy milyenek a „mások”, miben, miért „mások”… talán egyáltalán nem is hasonlítanak rá? Vagy talán van valaki, aki ugyanúgy néz ki, mint ő- hosszú barna haja finoman lengi körül mézbarna arcát, kiemelve óriási fekete szemeit. Pisze orra és szépen ívelt ajka talán ugyanolyan kislányos, és mégis titokzatos bájjal ajándékozza meg, mint őt. Vagy talán ott van valaki, aki megmagyarázhatná, miért vonzza annyira az a másik világ. Talán ott él valaki, aki a születésekor kapott képen szerepel. S talán ő erről sosem szerez majd tudomást.

* * * * *

Csendesen, lehajtott fejjel baktatott hazafelé, de valami arra késztette, hogy tegyen egy kis kerülőt. A lábai öntudatlanul is kedvenc helye felé vitték. Megállt a hatalmas fa alatt, és leült a megrongált, roskatag padra. Lehunyta szemeit, és felidézte az álmot, amit születése pillanatától kezdve minden éjjel látott. Nem értette a jeleket, nem ismerte a világot, amibe a sötét repítette. De ha egyedül volt; ha nem kellett a szabályokra figyelnie; ha nem kellett igába hajtania a fejét, akkor mindig látta a lebegő, megmagyarázhatatlanul puha sötétbarna felhőt, a két sötéten ragyogó csillagot a lenyugvó Nap aranysárga fényében, s a titkot, a megváltás ígéretét még ébren is érezte. Ilyenkor igazán szabad volt. Felállt, vetett egy utolsó pillantást a fák lombjai közt átsejlő „másik világ” pompás kastélyai felé, majd a szabályok szerint lehajtotta a fejét, és beleolvadt a szürke tömegbe. Hazaindult valahova, ahol tudta, hogy nincs otthon.

* * * * *

Köd borította a várost. A kapuőrök álmatagon őrizték a halál és az élet közötti kaput. A szabály egyértelmű volt- nincs mozgás. Az őrök rendkívül megbecsültek voltak. Ők voltak az egyetlenek, akik ismerték mindkét városrészt. A poros, szürke, csendes és szabályokkal teli elmúlást, és a gazdag, hivalkodó, színekkel teli világosságot. Érezték mindkettő fontosságát, de mostanában éreztek még valamit. Titkot. Nyugtalanság övezte a napokat, valami készülőben volt. Egyetlen valakiről tudtak, aki elmondhatta volna, hogy mi ez, de ő évezredekkel ezelőtt számkivetett lett. Nem akartak hozzá fordulni. De a helyzet egyre szorítóbbá vált.

* * * * *

Mosolyogva ült a számára kijelölt szűk mélyedésben. Megbékélt önmagával, és mindig tudta, hogy egyszer eljön az ő ideje. Érezte, tudta jól, hogy nem soká kell már raboskodnia. A messzire űzött átkelő, az örök bölcs szélnek eresztette az utolsó jelet is. Vágy madara csillogó dalba burkolózva szárnyalt a végtelen felé.

* * * * *

Nyugtalanul forgolódott a halványrózsaszín selyemtakaró alatt. Valami, amit ő maga sem ismert, nem hagyta aludni. Kiszáradt a szája, haja összetapadt a verítéktől. Kimászott az ágyból, vízért indult. A pohárral a kezében kiült az ablakba, és hallgatta a jól megtervezett éjszakai neszeket. Nem áltatta magát, tudta jól, hogy minden percét mások tervezték meg, s hogy ő csak egy jelentéktelen bábu a díszes társasjátékban. Hirtelen azonban felkapta a fejét, s valahogy érezte, hogy mindig erre várt. Erre a dallamra, amely nem hasonlított semmihez sem. Nem tudta megmagyarázni, miért volt más, miért töltötte el megnyugvással és izgalommal a hang, amely mások szívébe csak félelmet csempészett. Nem talált rá szót, mert az ő világában nem ismerték az őszinteséget.

* * * * *

Tudta, hogy ezért olyan büntetést kap, amilyenről még a vének sem hallottak. Sötétedés után közterületen bujkálni a lehető legnagyobb őrültség volt, amit csak tehetett. De a titokzatos dallam ide csábította, ide, a fához, ahol minden nap gunyoros megjegyzések ezreit kellett elviselnie. Újra látta a keze érintése elől folyton ellebbenő felhőt, a szertefoszló fényű csillagokat… s megpillantotta a furcsa madarat is, amely idáig vezette. Nem ismert színeket, nem tudta rájuk a szót, így a szivárvány ezer árnyalatában pompázó madarat sem tudta leírni gondolatokkal. Csak követte, mert érezte, hogy ez a válaszok éjszakája. Nem tudta miként jutott át a városon, nem érdekelte a jövő, hiszen eddig sem volt neki, nem vehettek el tőle semmit sem. Sosem élt. Nem félte a fájdalmat sem, nem gondolt rá, mert ahol ő élt, ott nem ismerték a valóságot.

* * * * *

Feltűnt előtte a kapu, és mögötte megpillantotta a kérdőjelekkel teli álomvilágot. A helyet, amiről ábrándozott, amitől felnőtté érett az évek alatt. S a tejfehér ködben felsejlett előtte egy alak. A rácsok közöttük feszültek, még messze voltak egymástól, de már bizonyossággá vált benne az alaktalan elhatározás, hogy kitör az aranykalitkából. Mert az arc, amit szemeivel habzsolt magába, azaz arc volt, amit sosem tudott volna elfelejteni. Sem a porladó hamu, ami a szúrós szagú elégetés után maradt, sem a több éves fenyítés, sem a mosolygó képmutatás nem verhette ki a fejéből. S most itt állt előtte az ismeretlen a képről.

* * * * *

Ahogy a tűzforró bőrhöz ért, életében először mosolyra húzódott a szája. Eljutott oda, ahova tartozott, és ahonnan sosem akart elszakadni. Megérintette a kavargó mélybarna fürtöket, melyek felhőként lebegtek az aranyló bőrű tündér szénfekete csillaghoz hasonló szemei előtt. Itt volt az álma, a csoda, amelyet minden éjjel magáénak álmodott. Mondani akart valamit, a begyakorolt sémák szerint, de ez nem hasonlított semmihez, amit tapasztalt. Minden ostobaságnak tűnt. Nem találta a megfelelő szavakat, nem talált semmit sem. Csak belemerült a végtelen mély szemekbe, és tudta, hogy minden felesleges. Nincs egyedül többé.

* * * * *

Ujjongott a szíve, de csendes maradt. A szenvedés és a magány megtanította halkan diadalmaskodni. Beteljesedett a jóslat, amiért elüldözték. A véletlennek köszönhette, egy banális balesetnek, hogy meglátta a jövőt, amint leomlik a kapu, és szabaddá válik a város. Látta az átkelőket, a szabad és őszinte világot. De csak rettegtek tőle. Rettegtek a szabadságtól. Rettegtek önmaguktól, a vágyaiktól, az ismeretlentől. De igaza lett. S a rettegők alulmaradnak, a bátrak pedig beteljesítik az álmát.

* * * * *

Még nem láttak semmit, de már tudták, hogy elkéstek. Halk sistergéssel olvadt le az évszázados fémrács a két összekulcsolt tenyér között, s az őrök rohanó talpai folyékony aranyat tapostak. Féltek a jövőtől, mert a jóslat csak arról szólt, hogy híd épül a két városrész között. Ezért nem nyitották fel azóta sosem a kaput. Féltették a művüket. Tökéletest akartak. Elválasztották az életet a haláltól, s kaput emeltek. Kezdetben néha- néha volt átjárás. Egy híd tönkretette volna a csodát. A csodát, ami már a kezdetekkor torzulni kezdett, és amit a válaszvonal végképp megsemmisített. Mert a változásra való képesség és -lehetőség elvetése még javítható melléfogás. De a feltételezés, hogy jó és rossz létezhet egymás nélkül… a lehetetlen még itt is létezik.

* * * * *

Felragyogott a Nap, s már nem kellett különbséget tennie. Meghökkent, de egyre vidámabb kavalkádot fürösztött a fénye. Örült. Tudta, hogy az érthetetlen próbálkozás kudarca egy érettebb világot szül, amelyben a keveredés, a határok elmosódása és a szabadság új dimenziója elégedett, néha talán boldog életet hoz a rá váróknak. De összefacsarodott a szíve, amint sugarai megcsillantak a hídon, amely összekötötte a mindenek két szembenálló oldalát. A hófehéren csillogó kecses ív két vége sosem érhetett össze. A fiú és a lány vállukon tartották a világot. Nélkülük újra a képmutatásba süllyedt volna az őszintétlenség fojtogatta régi mindenség… az első és utolsó pillanatban tudták, hogy összetartoznak. S azt is, hogy sosem lehetnek együtt.

* * * * *

Könnyek csorogtak le arcukon, némán figyelték a közeli, elérhetetlen másikat. Örökre a saját földjükhöz szegezte őket az, hogy a Vágy megálmodta őket. Kiválasztattak a feladatra, hogy hidat emeljenek az élet és a halál között. Elsők voltak… először szerettek egy lelketlen börtönben. Azóta is csak egyetlen út létezik. A fiú és a lány a mindenség megsemmisüléséig állnak majd ott, és tartják a hidat a két oldal között. Csak a Szerelem hídja juttat el bárhova…
 

Ne tégy úgy, mintha sajnálnád, hogyha tudod, hogy nem
Tudod, hogy képes vagy elgyengíteni engem itt bent
Elállítod a lélegzetemet…de semmi baj
Mert te vagy az ok, ami még mindig életben tart

Úgy érzem, életem nincsen a szerelmed nélkül
S a felhők fölött az ég csak miattad kékül

Mert mindig, amikor lélegzem, téged szívlak be
Minden szívdobbanást te robbantasz be
Akárhányszor szárnyalni kezdek, elsöpör a szerelem
Belefulladok, ha rád gondolok, megöl az érzelem

Talán egy csavargó voltam, de most már nem
Már ismerem a szabadságot az ölelésedben
Te vagy a levegő, ami percről percre éltet,
Nélküled megfulladnék, ne taszíts a mélybe

Takarj be álmokkal, szőj nekem szivárványt
Álmodj meg engem, mint csillogó királylányt
De ha csak hagyod, hogy percenként éljelek
Beszívjalak, majd kilélegezzelek
Engedd azt, hogy szeresselek, engedd meg, hogy éljek
Mert minden pillanatban megőrülök érted…
 

Szótlanul állnék és nézném csak szemedet
Időtlen időkig fognám a kezedet
Lennék a nappalod, lennék az éjjeled
Álmomban megosztod velem az életed
Rád várok szüntelen, te vagy az életem,
De semmim sincs már csak remény és szerelem.

Vérszívók lepik el megrokkant testedet,
Elveszik, csapolják éltető véredet,
Nyakadra tapadnak, csuklódat szorítják,
Erekbe ragadva bőrödet borítják.

Update (variáció befejezésre)

Majd hogyha lefolyik torkán a méreg
Amikor lepattan megfagyott kérged
Akkor, ha szemében megértés gyúl
Csókold meg s búcsúként szíven is szúrd...

Szeltem a hagymát, és megcsúszott késem
A hűs fém nyomában felbugyog vérem,
Hagyma a bőrömön marja a sebemet,
A számba kapom, és lenyalom kezemet.

Csuklómhoz nyúltál, és megnézted sebesen
A késnek hűs nyomán lángoló sebemet.
Hagymaszag csapta meg megértő orrodat,
Kihívón vetted a szádba az ujjamat. 

Vér csorog az ajkaimon, eléri az államat,
Mosolygok, és lázad szemem szorítod a vállamat,
Üvöltesz, mint leszúrt bivaly, felrántod a fejedet,
Frissen meszelt fehér falam szédelegve színezed. 

Tenyérnyomod, arcod helye, hajad apró szálai,
Térded remeg, húz a padló, nem tudsz már megállani,
S meztelenül nézlek téged, fojtogat a szenvedély,
Lihegsz, zokogsz, fetrengsz, vérzel, felajzott a szenvedés. 

Padlón csúszva, mint egy féreg, úgy mászol a ruhámig,
Fehér selyem zizzen halkan, nem tudsz, tudom utálni,
Hűs anyag ér szakadt szádhoz, itatod a véredet,
Nyugszol, vadulsz, dühvel remegsz, kirántod a térdemet. 

Penge villan, ég az arcom, sós íz folyik nyakamon,
Fájdalomtól, dühtől édes szégyenemet tagadom,
Hozzád kúszom, arcom tartom, vérem vérrel itatod,
S élvezed, hogy forró vérem ilyen hévvel ihatod. 

Padlón, ruhán, testeinken egyesülnek véreink
Csókolózva, megtapadva kulcsolódnak kezeink.
Vérszerződést kötve állunk, másnap benned ébredek,
Gyilkosom, én ajzószerem, véres hősöm - szeretlek.

Amikor zsibbadva fekszem a karodban.
Amikor pihegve öleled testemet.
Amikor örömöm látom az arcodban.
Amikor fényessé teszed az estemet.
Amikor szemedet félszegen lehunyod.
Amikor arcomról törlöd a könnyeket.
Amikor minden kis gondomat elfújod.
Amikor lábamhoz teszed a mennyeket.
Amikor hajamba tűzöl egy virágot.
Amikor behúzod az ajtót mögöttem.
Amikor megváltod nekem a világot.
Amikor azt hozod, amit rég kerestem.
Amikor huncutul csillannak szemeid.
Amikor fejed az ölembe lehajtod.
Amikor köszönnek nekem a szüleid.
Amikor csínjaid suttogva megvallod.
Amikor felkapsz, és kacagunk pörögve.
Amikor mindegyik csókod egy lélegzet.
Amikor álmosan gagyogsz, hogy: ”örökre”.
Amikor azt mondod, ezt még nem érezted.
Amikor ápolsz, és őrzöd az ágyamat.
Amikor örülsz, hogy foghatod kezemet.
Amikor éberen vigyázod álmomat.
Amikor titokban szorítod térdemet.
Amikor olajat dörzsölsz a hátamba.
Amikor elalszol, s szuszogsz a sötétben.
Amikor nyakláncot csatolsz a nyakamba.
Amikor ragyogsz, ha meglátsz a tükörben.

Amikor hiányzom, amikor ott vagyok,
Amikor tűz a Nap vagy jönnek a fagyok,
Amikor szeretsz, s én boldoggá tehetlek,
Akkor és mindenkor, szerelmem, szeretlek.

Az eső a tarkódon folyik, és végigcsorog a bőrödön.

A homályban nedvesen csillog a tested.

A hajad a hátadra tapad.

Ülsz a sötétben, és csak hagyod, hogy essen.

Az eső beszivárog a véredbe, és magával sodorja a fájdalmat.

S mikor végighűtötte forrongó testedet, kiszakad belőled.

Újra és újra.

A könnyeid és az eső újra egyesülnek az arcodon.

Meztelenül zokogsz a ködben.

Szél borzolja az éjszakai madarak tollait.

Görcsöl az egész tested.

A föld tartja még a súlyodat, de te nem bírod a sajátodat.

Alig kapsz levegőt, remegnek égő izmaid.

Szíved megrepeszti a bordáidat, de őt magát elfelejtetted.

Szemeidet bántja a hirtelen felgyúló fény.

Menekülnél, de nincs erőd.

A felhők mögül előbukkanó Hold ezüstös melegbe burkol.

Csillogsz, de önmagadba facsarodsz, belső sötétséged magába ránt.

S ami ellen harcoltál, most eltépi béklyóit, és elemi erővel támad rád.

Elméd leghátuljába zártad az elszabadult emléket.

Újra és újra.

Mosolyogsz. Csöngetsz. Kulcsok. Ajtócsikorgás. Várakozás. Bizonytalanság. Keresés.

Rátaláltál. Aludt.

Az arca. A haja, a keze, a talpa, a köldöke. A háta…

Végigsimítod. Felébred. És felül mellette a lány.

Újra és újra.

Mosolyogsz, csöngetsz, kulcsok, ajtócsikorgás, vársz, nem érted, kutatsz.

Piheg. Izzad.

A háta forró a takaró alatt az ujjaid nyomán.

Felébred, felismer, megretten.

És felül mellette a lány.

Az eső a tarkódon folyik, és végigcsorog a bőrödön.

A ruháid hamuját a szél és a víz keverik a lelkedet maró savvá.

A homályban már tisztán csillog a tested.

A hajad a hátadra tapad.

Kezedről és arcodról lecseppen az utolsó csepp vér.

Ülsz a sötétben, és csak hagyod, hogy essen.

Tudom, hogy elhagysz, csak ölelj meg,
Tarts szorosan… utoljára add egy
aprócska részét a közös csodának,
Az emlékké vált mennyországnak.

Mondd, hogy még visszajössz, hazudj, ha kell,
Ölelj meg még egyszer, s mondd: nem hagysz el.
Elég, ha látom: nem zuhansz alább.
Mutasd meg, kérlek, hogy miért maradnál. 

Talán lesz még nap, hogy együtt újra
a csillagok hullását nézzük oda túlra.
Lehet, hogy visszatérsz, mintha nem is
Mentél volna, ugye, szerinted is?! 

Kérlek, csak egy pillanatot adj még,
Míg karodban lát a selyemfényű ég,
Csak egy percet, míg még enyém vagy,
És elszakít tőlem a kegyetlen vad… 

Kérlek, még ne menj, engedj nekem,
Csak egy pillanatig még maradj velem,
Hadd legyen nekem egy utolsó látomás,
Szívemnek tieddel közös kis dobbanás… 

Emlékezz miránk, bárhol is lépkedsz,
A közös csodákra, kérlek, emlékezz.
Egy pillanatot, és elengedlek,
Annyira fáj most, hogy így szeretlek…

Tőle nyertem ihletet.

Napkéken és tengersárgán
Hűvös szelek forró szárnyán
Csendben néz a parti este
Fénylik a fák nedves teste

Sima kövön ritmus csobban
Hullám hátán fény-tánc lobban
Narancsszínű halott balkon
Magába szippant az alkony

Összemosódik a távol
Levél hullik le a fáról
Szétválik a tenger mélyen
Hogy a Nap most beleférjen

Elnyeli a fényt a messze
Hogy magából majd kivesse
Ezüstgolyót köp az égre
Nincs szüksége ennyi fényre

Csendben döbben meg a táj is
Hogy a Hold megjelent máris
Lassabban lüktet a tenger...
Jelentéktelen az ember

(2008.11.24.)

Mert ők testesítik meg mindazt, amiről ez a blog szólni fog. A költészetről, líráról, történetekről, emlékezésről. Az életem, a gondolataim, az eseményeim, az érzéseim és kapcsolataim mind ott vannak egy füzetben, rímekbe szedve. Vagy történetekbe, irományokba, szösszenetekbe. Most itt lesz az új helyük, azt hiszem megértem én is és az elhatározás is arra, hogy közzé tegyem őket.

Először azonban itt egy link a névadóimról.

"A múzsák alakjaihoz csak a késő hellenikus kortól kötődik az az állandósult feladatkör, amelyek patrónusaiként ma ismerjük őket :

• Kalliopé: az epikus költészet, a filozófia és a tudományok múzsája; legtöbbször viasztáblával és íróvesszővel mutatják
  
• Terpszikhoré: a tánc istennője; táncoló pózban vagy lanttal jelenik meg
  
• Thaleia (Thália): a komédia, a színház patrónusa; komikus színész álarcot fog
  
• Melpomené: a tragédia, a dráma és a gyászének megtestesítője; általában tragikus maszkot tart
  
• Polühümnia: a himnikus költészetet jeleníti meg; jellemzően elgondolkodó tekintettel festik meg
  
• Euterpé: a lírai verselés és a zene pártfogója; fuvolával ábrázolják
  
• Erató: a szerelmi költészet és a dalok múzsája; kitharát vagy rózsakoszorút visel
  
• Kleio: a történetírás istennője; kezében papirusztekercset fog
  
• Uránia: a csillagászat és az asztrológia metaforája; földgömbbel jelenik meg