Suhanni kéne. Mint a varjak fenn az égen. Látni, ahogy lent tobzódnak az emberek, bevágódni egy fa ágai közé, kerülgetni az esőcseppeket. Hagyni, hogy a szél, hogy az a láthatatlan valami csak sodorjon. Nem ellenállni neki, ellenállni annyira, hogy kicsavarja a karodat, szanaszét fújja a hajadat. Amikor már fáj, amikor már annyira fáj a bőröd, hogy ég a hidegtől, csak menni tovább, zuhanni és felmenni...
A kötöttségek leszögeznek. Az érzelmek a földhöz kötnek. Nem lehet suhanni, ha várnak otthon. Ha van kit megetetni, ha van kit megölelni, lehetünk annyira önzők, hogy a viharral dacolva, az örömtől sikoltva rohanjunk a háborgó valóságnak? Ha van, aki a földről néz, kockára tehetjük-e a boldogságát a saját röpke örömünkért?
Mert a valóság mindig egyenlít. Egy röpke suhanás sem jár könnyek nélkül. De a legnagyobb kérdés, hogy kinek a könnyei lesznek...
