Az eső a tarkódon folyik, és végigcsorog a bőrödön.
A homályban nedvesen csillog a tested.
A hajad a hátadra tapad.
Ülsz a sötétben, és csak hagyod, hogy essen.
Az eső beszivárog a véredbe, és magával sodorja a fájdalmat.
S mikor végighűtötte forrongó testedet, kiszakad belőled.
Újra és újra.
A könnyeid és az eső újra egyesülnek az arcodon.
Meztelenül zokogsz a ködben.
Szél borzolja az éjszakai madarak tollait.
Görcsöl az egész tested.
A föld tartja még a súlyodat, de te nem bírod a sajátodat.
Alig kapsz levegőt, remegnek égő izmaid.
Szíved megrepeszti a bordáidat, de őt magát elfelejtetted.
Szemeidet bántja a hirtelen felgyúló fény.
Menekülnél, de nincs erőd.
A felhők mögül előbukkanó Hold ezüstös melegbe burkol.
Csillogsz, de önmagadba facsarodsz, belső sötétséged magába ránt.
S ami ellen harcoltál, most eltépi béklyóit, és elemi erővel támad rád.
Elméd leghátuljába zártad az elszabadult emléket.
Újra és újra.
Mosolyogsz. Csöngetsz. Kulcsok. Ajtócsikorgás. Várakozás. Bizonytalanság. Keresés.
Rátaláltál. Aludt.
Az arca. A haja, a keze, a talpa, a köldöke. A háta…
Végigsimítod. Felébred. És felül mellette a lány.
Újra és újra.
Mosolyogsz, csöngetsz, kulcsok, ajtócsikorgás, vársz, nem érted, kutatsz.
Piheg. Izzad.
A háta forró a takaró alatt az ujjaid nyomán.
Felébred, felismer, megretten.
És felül mellette a lány.
Az eső a tarkódon folyik, és végigcsorog a bőrödön.
A ruháid hamuját a szél és a víz keverik a lelkedet maró savvá.
A homályban már tisztán csillog a tested.
A hajad a hátadra tapad.
Kezedről és arcodról lecseppen az utolsó csepp vér.
Ülsz a sötétben, és csak hagyod, hogy essen.
