Kanyargós kis utca vezetett a másik városrészbe. Ha kinézett az ablakon, már a szomszédos negyed háztetőit látta. Gyakran hasalt gondolataiba merülve a párkányon, és irigykedve csodálta a madarak cikázó, szabad röptét. Álmokat szövögetett, és valótlan történeteket talált ki az elgondolhatatlanul közel élő emberek ismeretlen életéről. Fogalma sem volt arról, hogy milyenek a „mások”, miben, miért „mások”… talán egyáltalán nem is hasonlítanak rá? Vagy talán van valaki, aki ugyanúgy néz ki, mint ő- hosszú barna haja finoman lengi körül mézbarna arcát, kiemelve óriási fekete szemeit. Pisze orra és szépen ívelt ajka talán ugyanolyan kislányos, és mégis titokzatos bájjal ajándékozza meg, mint őt. Vagy talán ott van valaki, aki megmagyarázhatná, miért vonzza annyira az a másik világ. Talán ott él valaki, aki a születésekor kapott képen szerepel. S talán ő erről sosem szerez majd tudomást.
* * * * *
Csendesen, lehajtott fejjel baktatott hazafelé, de valami arra késztette, hogy tegyen egy kis kerülőt. A lábai öntudatlanul is kedvenc helye felé vitték. Megállt a hatalmas fa alatt, és leült a megrongált, roskatag padra. Lehunyta szemeit, és felidézte az álmot, amit születése pillanatától kezdve minden éjjel látott. Nem értette a jeleket, nem ismerte a világot, amibe a sötét repítette. De ha egyedül volt; ha nem kellett a szabályokra figyelnie; ha nem kellett igába hajtania a fejét, akkor mindig látta a lebegő, megmagyarázhatatlanul puha sötétbarna felhőt, a két sötéten ragyogó csillagot a lenyugvó Nap aranysárga fényében, s a titkot, a megváltás ígéretét még ébren is érezte. Ilyenkor igazán szabad volt. Felállt, vetett egy utolsó pillantást a fák lombjai közt átsejlő „másik világ” pompás kastélyai felé, majd a szabályok szerint lehajtotta a fejét, és beleolvadt a szürke tömegbe. Hazaindult valahova, ahol tudta, hogy nincs otthon.
* * * * *
Köd borította a várost. A kapuőrök álmatagon őrizték a halál és az élet közötti kaput. A szabály egyértelmű volt- nincs mozgás. Az őrök rendkívül megbecsültek voltak. Ők voltak az egyetlenek, akik ismerték mindkét városrészt. A poros, szürke, csendes és szabályokkal teli elmúlást, és a gazdag, hivalkodó, színekkel teli világosságot. Érezték mindkettő fontosságát, de mostanában éreztek még valamit. Titkot. Nyugtalanság övezte a napokat, valami készülőben volt. Egyetlen valakiről tudtak, aki elmondhatta volna, hogy mi ez, de ő évezredekkel ezelőtt számkivetett lett. Nem akartak hozzá fordulni. De a helyzet egyre szorítóbbá vált.
* * * * *
Mosolyogva ült a számára kijelölt szűk mélyedésben. Megbékélt önmagával, és mindig tudta, hogy egyszer eljön az ő ideje. Érezte, tudta jól, hogy nem soká kell már raboskodnia. A messzire űzött átkelő, az örök bölcs szélnek eresztette az utolsó jelet is. Vágy madara csillogó dalba burkolózva szárnyalt a végtelen felé.
* * * * *
Nyugtalanul forgolódott a halványrózsaszín selyemtakaró alatt. Valami, amit ő maga sem ismert, nem hagyta aludni. Kiszáradt a szája, haja összetapadt a verítéktől. Kimászott az ágyból, vízért indult. A pohárral a kezében kiült az ablakba, és hallgatta a jól megtervezett éjszakai neszeket. Nem áltatta magát, tudta jól, hogy minden percét mások tervezték meg, s hogy ő csak egy jelentéktelen bábu a díszes társasjátékban. Hirtelen azonban felkapta a fejét, s valahogy érezte, hogy mindig erre várt. Erre a dallamra, amely nem hasonlított semmihez sem. Nem tudta megmagyarázni, miért volt más, miért töltötte el megnyugvással és izgalommal a hang, amely mások szívébe csak félelmet csempészett. Nem talált rá szót, mert az ő világában nem ismerték az őszinteséget.
* * * * *
Tudta, hogy ezért olyan büntetést kap, amilyenről még a vének sem hallottak. Sötétedés után közterületen bujkálni a lehető legnagyobb őrültség volt, amit csak tehetett. De a titokzatos dallam ide csábította, ide, a fához, ahol minden nap gunyoros megjegyzések ezreit kellett elviselnie. Újra látta a keze érintése elől folyton ellebbenő felhőt, a szertefoszló fényű csillagokat… s megpillantotta a furcsa madarat is, amely idáig vezette. Nem ismert színeket, nem tudta rájuk a szót, így a szivárvány ezer árnyalatában pompázó madarat sem tudta leírni gondolatokkal. Csak követte, mert érezte, hogy ez a válaszok éjszakája. Nem tudta miként jutott át a városon, nem érdekelte a jövő, hiszen eddig sem volt neki, nem vehettek el tőle semmit sem. Sosem élt. Nem félte a fájdalmat sem, nem gondolt rá, mert ahol ő élt, ott nem ismerték a valóságot.
* * * * *
Feltűnt előtte a kapu, és mögötte megpillantotta a kérdőjelekkel teli álomvilágot. A helyet, amiről ábrándozott, amitől felnőtté érett az évek alatt. S a tejfehér ködben felsejlett előtte egy alak. A rácsok közöttük feszültek, még messze voltak egymástól, de már bizonyossággá vált benne az alaktalan elhatározás, hogy kitör az aranykalitkából. Mert az arc, amit szemeivel habzsolt magába, azaz arc volt, amit sosem tudott volna elfelejteni. Sem a porladó hamu, ami a szúrós szagú elégetés után maradt, sem a több éves fenyítés, sem a mosolygó képmutatás nem verhette ki a fejéből. S most itt állt előtte az ismeretlen a képről.
* * * * *
Ahogy a tűzforró bőrhöz ért, életében először mosolyra húzódott a szája. Eljutott oda, ahova tartozott, és ahonnan sosem akart elszakadni. Megérintette a kavargó mélybarna fürtöket, melyek felhőként lebegtek az aranyló bőrű tündér szénfekete csillaghoz hasonló szemei előtt. Itt volt az álma, a csoda, amelyet minden éjjel magáénak álmodott. Mondani akart valamit, a begyakorolt sémák szerint, de ez nem hasonlított semmihez, amit tapasztalt. Minden ostobaságnak tűnt. Nem találta a megfelelő szavakat, nem talált semmit sem. Csak belemerült a végtelen mély szemekbe, és tudta, hogy minden felesleges. Nincs egyedül többé.
* * * * *
Ujjongott a szíve, de csendes maradt. A szenvedés és a magány megtanította halkan diadalmaskodni. Beteljesedett a jóslat, amiért elüldözték. A véletlennek köszönhette, egy banális balesetnek, hogy meglátta a jövőt, amint leomlik a kapu, és szabaddá válik a város. Látta az átkelőket, a szabad és őszinte világot. De csak rettegtek tőle. Rettegtek a szabadságtól. Rettegtek önmaguktól, a vágyaiktól, az ismeretlentől. De igaza lett. S a rettegők alulmaradnak, a bátrak pedig beteljesítik az álmát.
* * * * *
Még nem láttak semmit, de már tudták, hogy elkéstek. Halk sistergéssel olvadt le az évszázados fémrács a két összekulcsolt tenyér között, s az őrök rohanó talpai folyékony aranyat tapostak. Féltek a jövőtől, mert a jóslat csak arról szólt, hogy híd épül a két városrész között. Ezért nem nyitották fel azóta sosem a kaput. Féltették a művüket. Tökéletest akartak. Elválasztották az életet a haláltól, s kaput emeltek. Kezdetben néha- néha volt átjárás. Egy híd tönkretette volna a csodát. A csodát, ami már a kezdetekkor torzulni kezdett, és amit a válaszvonal végképp megsemmisített. Mert a változásra való képesség és -lehetőség elvetése még javítható melléfogás. De a feltételezés, hogy jó és rossz létezhet egymás nélkül… a lehetetlen még itt is létezik.
* * * * *
Felragyogott a Nap, s már nem kellett különbséget tennie. Meghökkent, de egyre vidámabb kavalkádot fürösztött a fénye. Örült. Tudta, hogy az érthetetlen próbálkozás kudarca egy érettebb világot szül, amelyben a keveredés, a határok elmosódása és a szabadság új dimenziója elégedett, néha talán boldog életet hoz a rá váróknak. De összefacsarodott a szíve, amint sugarai megcsillantak a hídon, amely összekötötte a mindenek két szembenálló oldalát. A hófehéren csillogó kecses ív két vége sosem érhetett össze. A fiú és a lány vállukon tartották a világot. Nélkülük újra a képmutatásba süllyedt volna az őszintétlenség fojtogatta régi mindenség… az első és utolsó pillanatban tudták, hogy összetartoznak. S azt is, hogy sosem lehetnek együtt.
* * * * *
Könnyek csorogtak le arcukon, némán figyelték a közeli, elérhetetlen másikat. Örökre a saját földjükhöz szegezte őket az, hogy a Vágy megálmodta őket. Kiválasztattak a feladatra, hogy hidat emeljenek az élet és a halál között. Elsők voltak… először szerettek egy lelketlen börtönben. Azóta is csak egyetlen út létezik. A fiú és a lány a mindenség megsemmisüléséig állnak majd ott, és tartják a hidat a két oldal között. Csak a Szerelem hídja juttat el bárhova…
