Az örökkön-örökké nem a szentimentális vakszerelmesek hazugsága. Az örökkön-örökké nem egy költői túlzás, nem egy túlfűtött érzelmek szülte fantazmagória. Nem csak két szó.
Igazság.
Mert minden szerelem új álmokat, új életet, új embert követel magának. Ha megszeretsz valakit, akár szenvedsz, akár boldog vagy, visszafordíthatatlanul mássá válsz. Először furcsán kifordulsz önmagadból. Meztelenre vetkőzteted a lelkedet, és kendőzetlen valójában kínálod fel valakinek a szívedet. Idővel mindkettő élményekkel, könnyekkel, színekkel rejti el sérülékeny csupaszságát. Ugyanaz maradt minden...mégis sokkal gyönyörűbb lett. Egy egyszerű, gyarló emberi lényből transzcendens csodát farag a szerelem.
De van úgy, hogy a színek megfakulnak. Ahogy lassú gyötrelemmel halványodik a csoda, kétségbeesett haláltusájában mindent kiszipolyoz maga körül. Takarít. És mikor vége, akkor az az ember is meghal, aki addig a színekben élt.
A szerelem megszülte, a szerelem megölte.
Ez a szerelem (valakinek) tényleg örökre szólt. És bár a lélek romjain talán új szivárványok ívelnek majd át, de a régi már sosem éled újra. A kifakult színek nem élénkülnek meg.
Minden szerelem örökkön-örökké tart.
Vannak örökkön-örökké gondolatok, örökkön-örökké érzelmek, örökkön-örökké szavak...de az őszinte gyönyört az örökkön-örökké pillanatok lopják a keserűség könnyei közé. Ezek a pillanatok a jelenben nem emlékek, hanem megmagyarázhatatlan változások lesznek.
Egy kettesben töltött csendes éjszaka után félrehajtod a fejed, és valamit még érzel belőle. Eszedbe jutnak a boldogító ölelések, az egyenletes szuszogás meghitt hangjai a kulcscsontod irányából, onnan, ahonnan most az ittragadt illata kényeztet. A tengervíz miatt napok óta cserepes szád most selymesen csillog, halvány mosoly játszik láthatatlan fogócskát a kifogyhatatlan csókok emlékével. Szemeid és bőröd felfrissült ragyogása a bársonyos érintések, simogatások és szorítások vágyakozó titkát sejteti...
De nem foglalkozol vele. Annyira lefoglalnak a belül lobogó tüzek, az élénkülő szivárványok, hogy nem érzékeled, mennyi fény jut át a bőrödön. De amikor az általában kritikus szemek értetlenkedve fürkészik a tekinteted, a rosszmájú megjegyzések miatt rettegett néma ajkak egy ideig némák, majd csak annyit jegyeznek meg, hogy
-"Most valahogy szépnek látlak",
akkor végre belenézel a tükörbe, és neked is feltűnik. Semmi sem változott tegnap óta, napszítta hajad ugyanúgy laza lófarokban veri aranybarna bőrödet, de mégis, mégis valami...valaki más néz rád a tükörből a jól ismert zöldessárga szemekkel.
Nem egy bizonytalan, riadt kisgyerek, hanem egy kedves, nyugodt fiatal lány.
Egy olyan valaki, aki életében először élhette át azt, hogy egy örökkön-örökké szerelem örökkön-örökké pillanatokat hozzon. Egy álmodozó, idealista, naív ás bizakodó lány mosolyog rád, akit mintha láttál volna már. Valakit, aki nagyon hasonlított rá.
Egy előző életben.
Egy előző örökkön-örökké életben.
A legfontosabb, amit meg kell értened, hogy az örökkön-örökké nem a halálig tart. A halál csak átmeneti állapot. Az élet is. A szerelem más. A szerelem a híd. Ami tovább tart, ha élet vagy halál elmúlik is.
Örökkön-örökké.
