Lehunytam a szemem és álmodtam.
A mindennapok mocsarából karjaidba zuhantam.
Lopott pillanatok, sosemvolt érintések.
És éltem.
Végre éreztem, hogy megsimítod bőröm.
Ahogy sikongatva éljenez a tarkómon a szőröm.
Eddig csak elképzeltem, most itt voltál velem.
És én éltem.
Éreztem, hogy megfeszül és hullámzik a hátad.
Félénk ujjam érintését könyörögve vártad.
Átöleltél, szorítottál, betöltött illatod.
És én mindennél jobban éltem.
Elhajoltál mellettem, szorítottál rajtam,
minden egyes porcikám a boldogságnak adtam.
Elhúzódtál, mosolyogtál, csillogott a szemed,
Dübörögve pumpált belém életed a szíved.
A bizonyosság volt az enyém. Az, hogy kellek neked.
Vágysz rám, akarsz, harcolsz értem, s talán meg is szeretsz.
S akkor puha tappancsain betoppant a reggel.
Az ébredéssel álmom téged messze repített el.
Van ott egy pillanat. Egyetlen egy.
Mikor az álom és valóság egy.
Mikor az érzés még fejemben tombol,
de a tudat még semmit nem rombol.
Az az egy pillanat. Csak az az egy,
amiért még most is halálharc megy.
Mert az ott boldogság, szerelem volt...
És én éltem.
