Sűrű feketén dübörög a mélység
Susogva, röhögve kínoz a kétség
Szél sikít a lombokon
Jég recseg a dombokon
Vakon állok, rettegek
Megmozdulni nem merek
Szurokként fedi be testem a semmi
Megfagyott bőrömben ordítva lenni
Könnyes a vak szemem
Remeg hideg kezem
S előttem kővé vált lélekkel
Szikeként nyiszáló vélt, valós vétkekkel
Halottként táncolva pusztítasz, rombolsz
Gyermeki dühöddel lobogva tombolsz
Nem nézel felém, nem mozdulsz soha
Csendeddel megkínzott életek sora
Gúzsba köt a némaság
Csak a magány reagál
Látom, hogy belep a hó
Nincsen, nincsen erre szó
Fekete és szürke, sárba hulló hamu,
Lassú halálodhoz én vagyok a tanú
Megkötözve zokogok
Hozzád kúszni sem tudok
Oldozz el és oldozz fel
A hajnalban hinnem kell
Feltörni a szikláidat, porrá zúzni őket
Soha soha többet el nem menni tőled
Véreznek a táncaim
Húsba vágnak láncaim
Dalol, ahogy rángatom
Fájdalmadat nem bírom